Gondolni sem mersz rá? Én ki is mondom.

A papírjaimat bámulom, a szanaszét firkált, kávépöttyös számhalmokat az íróasztalon.
Felocsúdok, de csak egy pillanatra. A mellettem ülő idősödő, a toleranciát még hírből sem ismerő kollégám méltatlankodó sóhajára még álmából is felriadnék.
– Ja igen, megint kopogtam a tollammal. Gyalázat. Nem tehetek róla, amikor elmerülök a gondolataimban, a világ megszűnik létezni körülöttem, semmi mást nem hallok, csak a szívem dobbanását. Tatamm-tatamm-tatamm. És míg az agyam valami mások által ismeretlen világban kóborol, a kezem önkéntelenül mozgásba lendül, és komótosan követni kezdi a lüktetést: Tatammmmmmm          tatammmmmmm          tatammmmmmm. 
Ahogy a kopogás üteme lassul, érzem, úgy válik egyre bizonytalanabbá a szívem dobbanása is. Milyen csodás összhang test és lélek között… nagy a kísértés, hogy kipróbáljam, meg tudnám-e ölni magam ezzel…
És a pillanatnyi éberségből visszazuhanva máris az én tollakkal bélelt, állatszagú, vörös téglás világomban találom magam. Minden fájdalmas percben visszamenekülök oda, ahol még boldog voltam. Mert már gyerekként is szükségem volt egy kicsi zugra, ahová elbújhattam, ha úgy éreztem, nem értem ezt a világot, vagy éppen a világ az, ami nem ért meg engem.
Az egyik ilyen zúg volt a vörös téglás, szűk kis tyúkól az udvarunk hátsó részén, ami az egyetlen menedéknek tűnt akkor. Néha, amikor úgy éreztem, valami igazságtalanság történt velem, bekuporodtam az eldugott kis hajlékomba. Szentül hittem, hogy ott senki sem láthat és senki sem bánthat. Furcsa, hogy az ember mennyire kötődik az ilyen emlékekhez. Ma is visszavágyom oda, legszívesebben egy gyűrött csomagolópapírba tekerném ezt a sok összegyűlt mocskos gondot, és bevágnám a tyúkól legbelső sarkába. De a tyúkól már összeomlott, nincs többé kézzel fogható óvóhely.

Most itt ülök a modern és zajos, komolyságot sugárzó irodában, és az asztal alá bámulok.
A barna padlótól élesen elválik a decens fekete körömcipő – és most megint észreveszem magam egy pillanatra: a cipősarkak is azt kopogják: tatamm-tatamm-tatamm… igazán idegesíthető kis lény lehetek. Zavartan magam alá húzom a lábaimat, hogy abbahagyjam végre az önkéntelen kopácsolást. A mozdulat nyomán a cipő sarkáról szaladni kezd egy apró fényfolt. A selyemharisnya párhuzamos szálain kapaszkodik fel a bokámon, igyekszik elkapni a térdemet, de amint eléri a fekete szövetszoknya szélét, eltűnik a sűrű, sötét minták között. 
Hiába próbáltam volna elkapni azt a kis fénycsóvát, csak addig láttam, amíg a csillogással kirakott úton szaladt, aztán egy pillanat alatt eltűnt. 
Hány ilyen csodám tűnik el minden nap… Az egyik pillanatban még érzed azt a különös érzést: remegni kezdesz, a pupilláid kitágulnak, rámeredsz a csodára, és a tekinteteddel szinte felfalod. És mire elkezded érezni, hogy a szíved veszettül kalapál, már nyoma sincs.
Arccal zuhansz vissza a valóságba, a pupillák visszaszűkülnek, és szinte hallod a térded reccsenését, ahogy földet érsz. 

Hát itt tartunk megint – dőlök hátra a szürke forgószéken – kicsúszott a kezedből. 
És máris okolni kezdem magam, ahogy mindig. Túl gyors voltál. Túl lassan közeledtél. Túl hangosan jöttél. Észrevétlen voltál. Használd már az eszed! Több szívvel kellett volna…
Érzem, ahogy a vér feltolul az agyamba és a szívem egyre hevesebben ver. Lehorgasztott fejjel bámulom, ahogy a mellkasom idegesen emelkedik, majd ereszkedik le újra. Találgatom, vajon a fénylő gombok meddig bírják még ezt a túlmunkát, pattanásig feszült már a szövet. 

Hirtelen kopogás zavarja meg a tépelődést, zaklatottan vágódom előre a széken. Kissé zavaros tekintettel bámulok a mindig tökéletes, de halálosan unalmas, jellegtelen és szellemtelen kollégára. Rögtön tudom, mi fog történni. Pár pillanat múlva egy halom papírt vág majd az asztalomra, és egy szerinte ellenállhatatlan kacsintással megpróbálja elterelni a figyelmemet arról, hogy ezzel bizony munka lesz. Bingó. 

Istenem, bárcsak bezárhatnám az ilyen senkiháziakat a tyúkólamba.

Éjfél múlt. 
Rég aludnom kéne, hajnalban iszonyúan fogom utálni a vekkert amikor visítva próbál életet verni belém. Általában nem jön össze neki, legalábbis elsőre soha. Alkudozok, némán hisztizek, és akár ötször is agyoncsapom tízpercenként, csak kicsit hadd…
Aztán persze végül mindig a bennem lakó parazita csinovnyik nyer, és félholtan ugyan, de kikúszom az ágyból.
Elkezdem összetapasztani magam, és mire a gyerekszobába érek, már alig látszik rajtam, hogy tíz perce még arra gondoltam, hogy kirohanok egy ásóért és elásom magam a kertben, ha ma is emberek közé kell mennem.

Nem azért, nem vagyok én antiszociális, sőt. A társaság lelke vagyok, egész nap dől belőlem a hülyeség, még a viccet is egy jó poénnal ütöm el. Meghallgatom mások baját, ha kell, még a vadiúj pólómat is összesírhatja aki rászorul, de ez nem jelenti azt, hogy az én világomban minden rendben van.

Most jöttem be a teraszról. Nincs az a metsző hideg, de hát október van, ilyenkor az érettebbje már elcsomagolja a dekoltázst. Ezt tettem én is, a kinyúlt mackóalsóhoz – hogy mentsem a helyzetet és megnyugtassam magam, hogy nekem még a pokolba vezető csúszdán is van stílusom – szövetkabátot húztam és jól összefogtam magamon. Ugyan a norvég mintás bojtos sapka nem sokat dobott a megjelenésemen, de nem is igazán bántam, nem az oscart átvenni vonultam ki, csak egy szál cigit akartam elszívni.
Szertartásosan. Mert egyébként nem dohányzom, de néha úgy érzem, nekem is jár, hogy lerúgjam magamról a sztereotípiák által rámaggatott úttörőkék iskolaköpenyt.
Ilyenkor egy pohár rozéval a kézben kiállok a teraszra, cigi a szájba, zene a fülbe, és kezdődhet az egyszemélyes fesztivál.
Ilyenkor szabadnak, és sebezhetetlennek érzem magam. A sötéttel szemben állva, a semmi hűvös érintését az arcomon érezve eltörpül minden gond, és nem gondolkodom tovább. Csak érzek. Aztán amikor elfogy az utolsó korty is, és elhamvad a parázs, visszatérek az otthon fáradt melegébe, újra magamra húzom a gondokat, és folytatódhat minden tovább – egy pillanatnyi nyugalommal a zsebemben. 

Kép forrása: http://x-heesy.tumblr.com/